2016 November 12

Holnap megváltozik minden, mert hosszú idő óta, a holnapi lesz az első nap, hogy a lányom otthon lesz velem.

Csak velem.

Hosszú idő óta holnap először lesz, hogy nem csörög az óra reggel 9-kor és délután 4-kor. És holnap, míg rengeteg gyerek megkezdi az iskolaévet, az enyém, befejezi az övét.

A holnapi nap lesz a lányom utolsó napköziben töltött napja.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok zavart, vagy, hogy nem félek.

A lányom, 16 hónapos kora óta ugyanabba az intézménybe jár és, azóta ott fejlődött és nőtt fel. Erős akaratú, szenvedélyesen független, magabiztos, ostoba és pimasz lány vált belőle. És mindezt három éves kora előtt, úgy, hogy nem is emlékszem mikor léptem át az óvoda küszöbét.

Barátságokat alakított ki, amiket, remélem meg is fog tudni tartani.

De az ovi – nagyon drága – és az igazság az, hogy már nem bírom kifizetni.

Egyszerűen nem keresek annyit, hogy be tudjam fizetni az óvoda díjat.

Így vállaltam a kihívást. A férjem és én, egy kemény döntést hoztunk, otthagytam az állásom.

Elmondtuk a lányomnak, hogy a 2016-17-es tanévben már nem lesz ovis.

Önző módon, attól félek, hogy a munkám feladása rossz döntés volt. Attól tartok, hogy azzal, hogy eljöttem, visszafordíthatatlanul lőttek a karrieremnek. Nemcsak a személyzeti írói poziciómnak, de az online írásnak is, mert ez az ipar túltelített. A tehetségek minden sarkon lesnek ránk.

Félek, hogy, azzal, hogy „gyeses” anyukává váltam, mérgessé, vagy megbántottá tesz. Attól is aggódom, hogy túlterhelt leszek. Csapdában érezhetem magam és félek, hogy ezt a lányommal való kapcsolatom fogja megszenvedni.

Aggódom, hogy a házasságom is megszenvedi.

Tartok tőle, hogy nem leszek elég jó, elég erős, vagy eléggé szerető, teljes munkaidős anya, amit a lányom megérdemelne, mert, amikor utoljára a lányom itthon volt, a nap 24 órájában, a hét minden napján megpróbáltam kiutat találni a sötétségből, ahova a szülés utáni depresszióm vezetett.

Félek, hogy nem leszek elég türelmes ahhoz, hogy a hisztijét kezeljem, fegyelmezett ahhoz, hogy tanítsam, vagy, hogy megfelelően lefoglaljam – fantasztikusan kreatív kishölgy. Mi lesz, ha nem tudok lépést tartani? Mi van, ha a mami esze, - a praktikumból és a valóságból gyökereztetve – nem elég kihívást jelent számár? Mi van, ha, csak a puszta jelenlétem elfojtja a képzelőerejét?

Félek, hogy az, hogy kirángattam a lányomat az óvodából, az károsan hat a szociális fejlődésére, a szellemi fejlődésére és az általános jó közérzetére.

És félek, hogy ez az év kihagyás visszafejlődést okoz majd a lányomnál, hogy az én kis pillangóm szégyellős lesz, hogy az én „okos kis kincsem” lemarad a társaitól, és az eddigi önbizalma meginog és elbizonytalanodik.

Ironikus módon, ugyanígy éreztem magam, amikor oviba adtam. Úgy értem, hogy nem ugyanezek a félelmeim voltak, de zavart voltam és féltem. Teljesen biztos voltam abban, hogy az „önző” elhatározásom, hogy oviba adjam, tönkreteszi őt. Aggódtam, hogy napköziben nő fel, és a kislányom szeretetlennek érzi majd magát és, hogy a karrierem másodlagos.

Aggódtam, hogy az otthontól távol töltött idő károsan hat majd a kapcsolatunkra. De nem, és az óvodától sokat kapott, olyat, amit én nem tudtam volna megadni, és miközben én adtam – és folyamatosan adok – a lányom úgy véli, hogy a napközitől nem azt kapja.

A lényeg az, hogy, mi szülők, sosem érezzük azt, hogy eleget teszünk a gyermekeinkért. Mindig a negatív oldalt látjuk: mindig azt gondoljuk, hogy a döntéseink károsan hatnak rájuk, vagy tönkreteszi őket. Mindig azt látjuk, hogy mit teszünk rosszul, és nem pedig azt, hogy mit jól.

Nos, íme, itt van az érem másik oldala: bár a holnap félelmetes – rettenetesen félelmetes – a holnapi naptól kezdve minden napomat a lányommal töltöm. Lehetőségünk lesz játszani és nevetni, minden kötelezettség nélkül. Szombatonként elmehetünk táncolni, vagy bármelyik nap spontán kirándulást tehetünk Manhattanbe. Élvezheti, hogy még egy évig csak gyermeknek kell lennie, mielőtt visszatérne az iskolaelőkészítőbe szeptemberben, ahol elkezdi, ahogy mondani szokták, a fennmaradó élete további részét. És én végig vele lehetek. Hintázhatok vele, állhatok mögötte és lökhetem őt. Áshatunk együtt, és együtt ugorhatunk a pocsolyába.

Tudjuk, és akarjuk, hogy emlékeink legyenek.

Nehéz lesz? Igen. Nincs kétségem afelől, hogy a türelmem kipróbálásra kerül.

„Szenvedni” fog? Talán, de remélhetőleg nem azért, mert az oviban szerzett tapasztalata lenyűgöző. Sokat tanult és nőtt, és valóban megerősödött, de az is jó lesz, amit a mamitól fog kapni. Egy csomó dolgot tanulhatunk majd meg az állatokról kint, az állatkertben és nem bent az oviban, a zenéről, úgy, hogy eljárunk koncertekre és bemutatókra, és, hogy a játék dobunkat verjük, és püföljük a tamburin-dobunkat is. És megerősítjük a kapcsolatunkat. Remélhetőleg a jövőnk erős alapjait is megteremtjük.

Nos, bár a holnap más lesz, azért jó lesz. A változás jó is lehet.

baba mama pszichológia gyereknevelés


Megtekintések száma: 85216


Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet